„Mindig szerettem a fával dolgozó emberek munkáját, szöszmötölésüket, ahogy már előre látják egy fatörzsben, hogy az mire való, mi rejtezik benne, és ügyes mozdulataikkal miképpen szabadítják ki a törzsből azt a formát, amelyet a mikro-kozmikus összefüggésben felfedeztek és megszerettek benne. …
… A képzelet és a valóság oly sokszor változott és változik át, jut el egymáshoz a fa fogalmában és anyagában, hogy szinte eldönthetetlen, az ember álmodozik a fával, vagy épp a fa él tovább az ember szellemében, mitológiájában és hétköznapjaiban.
Akik fával dolgoznak szelíd, de akaratos emberek. Szelídek, mert meghajlanak a fatörzsben megmutatkozó forma előtt és áldozatos, de kellően határozott mozdulatokkal előhívják a rostok közül a benne rejlőt. A fafaragók a régi módon fogják fel a művészetet, hasonlóan az ősidők első látnokaihoz, akik az Égi és Földi kapcsolat csomóit megragadva vonták közelebb e két tartományt, mintegy helyet készítve a testnek és útirányt adva a léleknek.” (Kurdy Fehér János író – részlet a Váci tárlat megnyitójából)

Csontfaragás:

Elsősorban ősművészeti és népművészeti tevékenység; használati tárgyak és ékítmények készítése állatcsontból. Én a kezelt, kifehérített, marhalábszárat szobrászati alapanyagként használom. Kisplasztikákat, dísztárgyakat, emléktárgyakat, használati eszközöket készítek.

Szőke István Atilla
A jövőfaragó
Jakab Györgynek 

A faragó megsimogatta a fát,
megforgatta, tapogatta, igézte,
azután csöndesen s hosszasan nézte,
mint gondos szülő az egyszülött fiát. 

Beleképzelte a tegnapot, a mát,
magában apja szavait idézte:
„Vidd belé a lelkedet az egészbe
s mondj érte egy fohászt, egy magyar imát!” 

Így tett a faragó, baltája lendült,
szívében zeneszó, különös csendült
és repült a háncs, sok kis barna szalag. 

Az ember-test lassan kibújt a fából,
majd láthatóvá vált az egész alak,
így teremtett jövőt, tegnapból, mából.